Civil pálya

Elhagytam a blog.hu-t, mostantól itt találtok meg: http://civilpalya.kinja.com/

Köszönöm mindenkinek, aki követett. :)

A félreértések elkerülése végett szögezzük le: a Nyirő József temetése körüli botránysorozat teljesen fölösleges volt. Egy közel 60 éve elhunyt ember újratemetése nem románellenes cselekedet. Annál is kevésbé, mert Nyirő Józsefnek 2004 óta áll szobra Székelyudvarhelyen. Politikai eseményt legfeljebb azok kreálnak belőle, akik így szeretnék sütögetni a pecsenyéjüket. Mindkét oldalon. Az, hogy az egész végül bohózatba fulladt – zarándokvonatostól, huszárostól, táskástól, razziástól – jól jelzi, mennyire súlytalan a dolog.

 (Victor Kolář. A kép lelőhelye: http://museum.middlebury.edu/store/notecards)

 

Miért idegesek a románok?

Bár a román fél reakciója erősen túlzott, van alapja. Az újratemetés szervezésében ugyanis szerepet vállalt az Országgyűlés Hivatala, amit az ország harmadik közjogi méltósága, az Országgyűlés elnöke felügyel.

Az Országgyűlés Hivatalának tevékenységét a Házszabály 3. fejezete tartalmazza, ez azonban nem ruházza fel se kegyeleti, se kulturális hatáskörrel az intézményt. Nyirő József újratemetése legfeljebb a Hivatal nemzetközi kapcsolatokra vonatkozó pontjába szuszakolható bele:

(4) A Hivatal az Országgyűlés két- és többoldalú nemzetközi kapcsolataival összefüggő hivatali tevékenység ellátása keretében:

a) közreműködik az Országgyűlés nemzetközi kapcsolatainak szervezésében;

b) biztosítja a kiutazó és fogadó delegációk felkészítését;

c) közreműködik a nemzetközi rendezvények előkészítésében és lebonyolításában.

 

Ezek viszont egyértelműen politikai feladatkörök. Ami azt jelenti, hogy az Országgyűlés Hivatala – bármit mondjon is Kövér László –, nem az író, hanem a képviselő előtt kívánt tisztelegni. Az előtt a politikus előtt, aki a végsőkig kitartott Szálasi mellett.

 

 (A kép lelőhelye: http://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=F%C3%A1jl:Nyir%C5%91_J%C3%B3zsef.jpg&filetimestamp=20120409174235)

Utórezgések

Lehet arról vitázni, hogy Nyirő József irodalmi munkássága milyen értéket képvisel, csak éppen nem érdemes. Az, hogy mikor milyen műveket olvasnak nagy számban az emberek, ritkán esztétikai kérdés. 

Persze sokkal kényelmesebb megszervezni egy zarándokvonattal, huszárokkal ékes újratemetést, vagy ha nem jön össze, legalább az író-politikus hamvaival bújócskázni, hegyesen nyilatkozni, mint olyan viszonyt építeni ki a mindenkori román politikai erőkkel, hogy ne legyenek problémák pl. a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem magyar karának létrehozásával.  

Nyirő József újratemetését pedig intézhette volna a Szépírók Társasága, az Írószövetség, vagy akár az MTA is. De nem ők tették, hanem valamiféle rosszul értelmezett politikai nosztalgiából fakadóan az Országgyűlés Hivatala.

Nyirő József nem véletlenül Madridban hunyt el. Ha megéri a rendszerváltást, ugyanúgy nem jött volna haza, ahogy Wass Albert sem. Nem arról van szó, hogy nincs helyük a magyar szellemtörténetben, hanem arról, hogy a magyar állam képviselői milyen politikai értékek mellett teszik le a voksukat.

„Jómagam öt gyereket szerettem volna, lett belőle három, mindhárom fiú. De azt hiszem, a három fiú felér legalább öt lánnyal – nyilatkozta pár napja Harrach Péter, majd hozzátette: –  Nézzék, a mi dolgunk az, hogy nagyobb összefüggésekben, társadalmi összefüggésekben nézzük a dolgokat, az indentitásunknak megfelelően.”

 

Már csak azt kéne tudni, hogy Harrach Péter szerint 3 fiú > 5 lány, esetleg ≥. Az mindenesetre világos, hogy a képlet alapján egy fiú az legalább ötharmad lányt ér. Ahogyan az is, hogy Harrach Péter szerint a nők másodrendű állampolgárok. Viszont érdekelne, hogy a képviselő úr milyen (hit)tudományos kutatásokkal támasztja alá ezt az állítást – ha már így „nagyobb összefüggésekben, társadalmi összefüggésekben” nézi a dolgokat. Természetesen az identitásának megfelelően.

Harrach Péter nyugodtan előadhatja véleményét a a párttársainak, a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen, a templomban vagy baráti körben is. Az országgyűlés Emberi jogi, kisebbségi, civil- és vallásügyi bizottságának tagjaként azonban nem. Egyfelől, mert az általa is megszavazott Alaptörvény XV. cikkének 3. pontja kimondja: „A nők és férfiak egyenjogúak.”

Másfelől mind a magyar, mind az uniós értékrend szerint megengedhetetlen, hogy a törvényhozó testület egyik tagja a nők alacsonyrendű voltát deklaráló megjegyzést tegyen. Bár könnyen lehet, hogy pl. Hoffmann Rózsa szerint lazán belefér.

A legviccesebb az egészben, hogy Harrach Péter a fenti kijelentést a Népszabadság két újságírónője előtt tette. Ezt vagy freudista alapon, a politikus halálösztönével, vagy a politikai kultúra teljes hiányával magyarázhatjuk, ami meglepő egy több évtizedes gyakorlattal rendelkező politikus esetében. Főleg, hogy az interjú végén Magyarország jövőjéről szólva azt is megemlíti: „az iskolázatlan rétegek adják tovább a gyermekeiknek az ő sajátos kultúrájukat.” Láthatóan fel se merül benne, hogy a fenti kijelentés rá is százszázalékosan igaz.

Azt csak nagyon halkan jegyezném meg, hogy a frakcióvezető úr – úgy is, mint a magyar politikai élet mérhetetlen támogatottságú alakulatának képviselője – az általa mélységesen lenézett nők adójából is kapja a fizetését. Bár tudom, hogy a pénznek nincs szaga – ha következetes önmagához –, holnaptól lemond a jövedelmének feléről. Vagy legalább is elmormol egy bocsánatkérést. Arra, hogy eltakarodjon a politikai életből, ahogy az minden más kulturált országban történne, és a továbbiakban a kánonjog területén fejtené ki áldásos működését, gondolni se merek.

Mindez az abortusztabletta engedélyezésének kapcsán hangzott el. Harrach Péter, aki tudtalevően „nagyobb összefüggésekben, társadalmi összefüggésekben” nézi a dolgokat, így fogalmazott: „Engem az érdekel, hogy megszülethessenek a gyerekek! Ha a demográfiai tendencia nem fordul meg – és ez konkrét kutatás eredménye –, akkor 90 év múlva 5,2 millió ember lesz Magyarországon úgy, hogy egyharmad 65 év feletti lesz, közel egymillió bevándorlóval. Működésképtelen lesz az ország.”

Érdekes, ez a probléma az abortusztabletta bevezetésekor engedélyeztetésekor kezdi aggasztani a képviselő urat, és nem annak kapcsán, hogy a kétéves kormányzati munkájuk eredményeként – vastagon beleérve a felsőoktatási törvényt – a 30 év alattiak közel fele akar kivándorolni. De pár néhány ilyen nyilatkozattal elérhető, hogy az ország nőnemű fele is úgy érezze: külföldön több esélye van az európai létre.

És akkor szülhetnek a főpapok.

 

Székhelyi József egri kitiltásának ügyében már minden elhangzott, sőt az ellenkezője is. Szépen dagad az ügy, nyilatkoztak az érintettek, történt feljelentés, van diplomáciai botrány, lesz vizsgálóbizottság, és minden, ami kell. Tapasztalataim szerint az ilyen ügyek háttere kibogozhatatlan, úgyhogy javaslom, koncentráljunk arra, ami látszik: úgyis ez a lényeg.

 

 

A tények

Az egri önkormányzat kulturális bizottságának ülésén a következők hangzottak el:

„Várkonyi György: Székhelyi nem jöhet ide…

Orosz Ibolya: Nem jöhet ide!

Várkonyi György: …mert egy SZDSZ-es, büdös zsidó…

Orosz Ibolya: Te mondtad! (nevet)”

Várkonyi György összefoglalta a helyzetet, és a kulturális bizottság elnöke megerősítette, hogy így van – ahelyett, hogy kikérte volna magának. Ennyi történt, nem több.

 

Tévutak

A legnagyobb szereptévesztésben a MAZSIHISZ van. Székhelyi Józsefet ugyanis nem a vallása, hanem a politikai szerepvállalása és a származása miatt tiltották ki az önkormányzati rendezvényről. Nem tudom, a színész mennyire vallásos – egyébként: ez az ő magánügye –, de az tény, hogy a zsidó vallás gyakorlásának nincsenek etnikai feltételei.

Téved a MAZSHISZ, amikor faji izgatás vádjával tesz feljelentést. Nem erről volt szó. Igaz, némi pedálozással lehet egy ilyen csavart is adni az ügynek, de ez a törekvés köszönő viszonyban sincs a valós problémával.

Téved a baloldal, amikor a Numerus Clausus megjelenéséről beszél. Bár kétségtelen tény, hogy önkormányzati döntésről van szó, ez azonban nem emelkedett törvényerőre. Noha a történet egy fokkal súlyosabb annál, mint amikor egy kocsmából kitiltják a cigányokat, de épp azért születhetett feljelentés, mert az önkormányzat döntése ellentétes a hatályos magyar jogrenddel.

Tévednek mindazok, akik szerint etikai problémáról van szó. Egerben ugyanis törvénysértés történt.

 

A szereplők

Bár a politika vonzódik a színművészekhez, a kulturális bizottság elsődlegesen ott hibázott, hogy túlzott jelentőséget tulajdonított Székhelyi József politikai szerepvállalásának. A színésznek egyébként körülbelül annyit ártott a bizottság döntése, mint Bakács Tibor Settenkedő a Pick szalámigyárnak.

Botorság lenne azt hinni, hogy Orosz Ibolya, a kulturális bizottság elnöke SZDSZ-es büdös zsidókat villásreggelizik. Főleg nem keresztény-nemzeti alapon. Ő csupán rosszkor volt rossz helyen. Csak egy újabb ember, aki tökéletesen alkalmatlan a feladatra, amit ellát. Ami azért kínos, hogy az adónkból kapja a fizetését. Ebből a szempontból ugyanabban a helyzetben van, mint bármelyik közmunkás.

A kutyát nem érdekli, hogy Orosz Ibolya hogyan vélekedik a zsidókról. Otthon, baráti körben. A véleménynyilvánítás szabadsága őt is megilleti. Magánemberként. Közalkalmazottként viszont már nem csupán a választóit képviseli, hanem az állampolgárok egészét. Pártállásra való tekintet nélkül. Amíg a közpénzekből kapott fizetése az egzisztenciájának alapja, kényesen ügyelnie kell a törvények betartására.

A kultúrára szánt közpénzek elköltése az önkormányzat hatásköre és feladata, ugyanúgy, ahogyan az Új Színház esetében is. A képviselők viszont nem szelektálhatnak származási alapon.

Orosz Ibolya természetesen tudja, hogy hibázott, amikor nem utasította vissza Várkonyi György szavait. A hangfelvétel kipattanása óta bőven lett volna módja, hogy elnézést kérjen, és beismerje a hibáját. Nem tette meg.

Ezért kell mennie.

Napok óta kereng egy videó a neten: a hozzáfűzött szöveg szerint Juhász Oszkár gyermeke magyarázza saját rajzát, amelyen gárdisták gyilkolnak cigányokat. Az emberek lelkesen osztogatják, kommentálják, sőt még az Index címlapjára is kivergődött egy lagymatag poszt erejéig. Aki még nem látta volna, itt megnézheti.

Vártam, hogy felhördülnek a baloldaliak. Vártam, hogy felhördülnek a liberálisok. Vártam, hogy felhördülnek a jogvédők.

Megtörtént.

Mióta kipattant, hogy a gyöngyöspatai polgármester a választási kampány alatt polgárháborúról vízionált, Juhász Oszkár célkeresztbe került. A Jobbik ellenfelei azonnal megragadták az alkalmat, hogy letöröljék a politikai palettáról. Ez a gyerekrajzos videó ráadásul remekül példázza, hogyan képzeli Juhász Oszkár a maga polgárháborúját.

 © BBC fotótár

A polgárháború árnyéka

Megjegyzem, egyáltalán nem meglepő, ha ma Magyarországon bármely felelős politikai erő mérlegeli egy esetleges polgárháború lehetőségét. A térség történelme a társadalmi robbanások sorozata.

Ahhoz, hogy elkerüljük, olyan társadalmi berendezkedés kell, amely képes a folyamatos korrekcióra. Erre szolgál a jogállamiság, a fékek és ellensúlyok rendszere, a különböző társadalmi csoportok hatékony érdekképviselete, a folyamatos konszenzuskeresés kényszere.

1990-ben kaptunk egy esélyt, hogy változtassunk az addigi gyakorlaton. A politikai elit mohósága, képzetlensége és lustasága miatt elszalasztottuk a lehetőséget. Politikusaink nem végezték el a házi feladatukat: nem tanulmányozták a nyugati jogállamok gazdasági-, politikai-, és jogrendszerét, nem dolgozták ki, hogyan lehetne mindezt minél zökkenőmentesebben átültetni a magyar viszonyokra. Fontosabb volt, hogy rászívják magukat az állami forrásokra, és biztosítsák saját kivételezett helyzetüket. A tétova reformkísérletek – amelyek közül még az Alkotmány tartotta magát legtovább – lassan felőrlődtek a monolitikus államigazgatási gyakorlattal való folyamatos összeütközések során.

Az, ahogyan a FIDESZ bebetonozta saját hatalmát, hosszú időre lehetetlenné teszi a hatékony ellenállást. Sokáig kell gyűlniük a sérelmeknek, míg szétrobbantják az elmúlt két évben kialakított, végtelenül merev struktúrát. De amikor bekövetkezik, nagyot fog szólni.

 © BBC fotótár  

Egyenlők és egyenlőbbek

Nem kell egyetérteni Juhász Oszkár nézeteivel. Viszont gyereket felhasználni ahhoz, hogy kicsináljanak valakit, több mint gusztustalan.

Ez a videó számos sebből vérzik. Bár a gyerek értékrendje egyértelműen torz, megjegyezném, hogy annak idején mi is ugyanilyen lelkesen gyilkoltuk rajzainkon a németeket, mégse mészároltunk le egyetlen NDK-s turistát se. Azonban mindez mellékes. Egészen más a probléma.

© Raymond Depardon: Gyerekek a "fal építését" játsszák, Nyugat-Berlin, 1962

Ha ugyanis a videón Juhász Oszkár gyereke szerepel, az a gond.

Ha nem az ő gyereke van rajta, az a gond.

Ha a gyerek nem tudta, hogy felvétel készül róla, az a gond.

Ha a gyerek tudta, hogy szerepel, az a gond.

Ráadásul egy zárt közösségben örökre rajta marad a bélyeg.

Az a kérdés, milyen társadalomban akarunk élni. Olyanban, ahol az alapvető jogok mindenkit megilletnek, vagy olyanban, ahol ezek pusztán a velünk azonos nézeteket vallókat védik. 

Vártam, hogy felhördülnek a baloldaliak. Vártam, hogy felhördülnek a liberálisok. Vártam, hogy felhördülnek a jogvédők.

Mindenki kussol.

Nagyobb a baj, mint gondoltam.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

© Arthur Leipzig

Mozgalmas hónapunk volt. Először a Szolidaritás roppant meg – a múlt szombati tüntetésen alig 5-10 000 ember jelent meg a beígért 140 000 helyett. Röviddel ezután a Milla verte sikeresen padlóra magát, bár ők egyelőre még a lejtő tetején állnak. De a kormány hazai hívei is kifulladóban vannak, a mostani békemenet közel sem sikeredett olyan ütősre, mint a legutóbbi. Ugyanakkor Orbán Viktor változatlan tempóban száguld, és a 15-i tüntetés végre egyértelműen megmutatta a célt.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

(A kép lelőhelye: http://www.hirado.hu/Hirek/2009/08/17/07/Orban_Viktor_tul_a_csucson_.aspx) 

Orbán Viktornak nincs alternatívája

Bármilyen kínos is a nyugati típusú jogállam hívei számára, a jelenlegi parlamenten kívül és belül mozgolódó politikai erők mindegyike az orbánizmus higított vagy töményebb formáját kínálja. Az adófizetőkön kívül senki sem érdekelt a fékek és ellensúlyok rendszerének megteremtésében, se a politikusok javadalmazásának szabályozásában.

Ha az LMP ez utóbbi kérdésben akarna népszavazást – akár úgy, hogy a politikusok ne kereshessenek többet, mint a saját szakmájukban, akár úgy, hogy rájuk is a közalkalmazotti bértábla vonatkozzon – sokkal hitelesebb lenne a mostani kezdeményezése. Viszont a Fidesz 2008-as taktikájának követésével csupán protest-szavazási kísérletté silányították saját megmozdulásukat.

(A kép lelőhelye: http://index.hu/belfold/2012/03/13/hallgatassal_utne_agyon_a_fidesz_az_lmp-s_nepszavazast/)

Még mindig ott tartunk, hogy az egyes személyek iránti ellenszenv, és nem egy élhető rendszer iránti igény hajtja az embereket a szavazófülkébe. Amíg a Fidesz karaktergyilkos csapata biztosítani tudja, hogy ne Orbán Viktor legyen a leggyűlöltebb arc, a miniszterelnöknek nincs mitől tartania.

Vonzások és választások

Leginkább talán a Milla vergődésén látszik, milyen reménytelen a helyzet. A szórakoztatóipari szakemberekből, látványértelmiségiekből összeállt csapat először pár jól eltalált szlogennel és eladható arccal próbálkozott. Amikor nem jött be, megpróbálták elérni, hogy valakik összerakjanak nekik egy ütős politikai programot – nem tudták, hogy az ilyesmit nem a fecskék hordják össze.

Ezt követően visszatértek a saját terepükre, és meghirdették az alternatív köztársasági elnökválasztást, ami feketén-fehéren megmutatta, ugyanúgy építkeznek, mint hajdanán a Fidesz. Adott a beavatottak szűk köre, akik megpróbálnak maguk mögé tömeget verbuválni, csak mögéjük nem lökött milliókat a történelem, és magukat átmenteni kívánó pártállami potentátok keze.

Az egyszeri polgárnak azonban mindegy, hogyan hívják a miniszterelnököt. Nem a politikusok személye, hanem a politikai berendezkedés rendszere számít. Már megint jelszavakat és személyi garanciákat kínálnak intézményi garanciák helyett. Ebből fakad a szavazók apátiája.

 (A kép lelőhelye: http://szartoriusz.blogter.hu/451147/szentcsalad)

Játék határok nélkül

Orbánnak nem kell aggódnia a belföldi riválisai miatt. A 15-i megmozdulás nem a hazai közönségnek szólt. A lengyel és litván importtüntetők jelzik, hogy a miniszterelnök Magyarország után az EU-t is a saját homokozójává akarja formálni. A tegnapi beszéd jól illeszkedik abba a sorba, ami a pápánál tett családi látogatással kezdődött, az EU-s zászlók kiretusálásával folytatódott, és a szabadságharc meghirdetésével vált egyértelművé. Orbán EU képe egész más, mint az Unió meghatározó politikusaié. Egy kereszténységen alapuló, konzervatív, markáns nemzetállamokból álló szövetséget képzel el, ahol egy hozzá hasonló politikus sikeresen keresztülviheti az akaratát. Tegyük hozzá: német és francia pénzen.

Orbán szokása szerint a változások veszteseiből álló tömeget verbuvál maga mögé. Ugyan nincs sok esélye, de ha sikerül a folyamatos lázongás állapotában tartani a perifériát, jelentősen javulnak a tárgyalási pozíciói.

A tegnapi beszédet külföldön sokkal jobban értették, mint itthon. Persze kérdés, talál-e elegendő támogatót magának. Szokása szerint kockázatos játékba kezdett, hiszen  EU-s tárgyalópartnerei csak addig kötelesek egyenlő félnek tekinteni, amíg bent vagyunk az unióban.

Ha leszakadunk, onnantól az erősebb kutya diktál, és az biztosan nem mi leszünk.

(Foto: MTI)

Ezer helyen. Most nem a mindenki által ismert fekete lyukakra gondolok, mint a BKV, a MÁV, a látványsportok, az egészségügy vagy az egyházak. És nem az a legnagyobb baj, hogy az egykulcsos adó onnan vesz el, ahonnan alig van mit – elvégre a társadalmi szolidaritás elve nincs kőbe vésve.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 Lázár János igazsága

Lázár János bizonyos elveket meglepő következetességgel képvisel. Szerinte a tehetség és a kitartó tevékenykedés bizonyos előjogokat teremt: ne feledjük, ő még a lézerblokkolóját is közpénzből akarta finanszíroztatni. Úgy gondolja, megérdemelten kapta a fizetését, amikor 1,6 milliárdot nyertek az ERSTÉ-vel kötött üzleten, de mikor 23 milliárdra nőtt Hódmezővásárhely adóssága, nem jutott eszébe, hogy a város polgárainak adójából kapott jövedelmét a veszteség arányában csökkentsék.

És ez az a pont, ahol megdöccen a politikai elit logikája. A politikusokat mindig nagyon jól meg kell fizetni. Természetesen csak azért, hogy ne lehessen megvesztegetni őket – és ezt képesek rezzenéstelen arccal a képünkbe mondani. Azért beszédes, hogy nemrég két olyan polgármester is akadt, aki elfelejtette bevallani polgármesteri fizetését, amitől óhatatlanul az a benyomása támad az embernek, hogy valójában nem ebből élnek. Sőt, elhanyagolható tétel a jövedelmükben.

 

Az érinthetetlenek

Jelenlegi bajaink egy része a pártfinanszírozásból fakad. Nem csak arról van szó, hogy a politikai elitet nem érintik a társadalom többségének mindennapi problémái – bár a közteherviselésről nem tudnék a helyükben ilyen könnyedén beszélni. A politikusok közpénzekből, azaz a választópolgárok adójából szerzett jövedelme és az átlagfizetések közt egyre szélesedő szakadék tátong.

A politikába ellenőrizetlenül döntött közpénz döbbenetes mértékű kontraszelekciót eredményezett. Ma csupa olyan ember nyüzsög a magyar politikai életben, aki képességei és munkamorálja révén egyetlen más területen se tehetne szert ekkora jövedelemre. Ők kíméletlenül elmartak mindenkit, aki ért valamihez – ugyanis aki meg tud élni a szakmájából, nem áll be tülekedni ezek közé. A jó szakember pánikszerűen menekül ebből a közegből, ami a tehetséget a kíméletlenség és gátlástalanság szinonimájaként értelmezi. Nézzünk végig a politikusainkon és az országon: a látvány önmagáért beszél.

A befizetett adónkból luxuskörülmények közt tartjuk el a jelenünket és a jövőnket megfojtó sáskahadat. És a jelenlegi pártfinanszírozásnak köszönhetően teljesen mindegy, ki kerül hatalomra. Nem számít, ki melyik „oldalon” áll, legfeljebb a jelszavaik különböznek.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Adó/politika

Az egykulcsos adó akár gazdasági föllendülést is eredményezhetne egy protestáns etikájú, puritán országban. Ott, ahol az állam szerepe minimális. Nálunk viszont nem a piac diktál, hanem a fenntarthatatlanul nagyra nőtt államszervezet. Állami megrendelések nélkül senkiből se lehet a gazdasági élet jelentős szereplője. Magyarországon nem a termelésbe forgatják vissza a profitot.

Álszent dolog arra hivatkozni, hogy az egykulcsos adó révén megmaradt extrajövedelem fellendíti a magyar gazdaságot. A politikai-gazdasági elit nem hazai termékekre költi a pénzét: ebből a pénzből külföldi luxuscikkek, külföldi utazások, külföldön szerzett diplomák lesznek. Az egykulcsos adó egyetlen eredménye, hogy a tehetőseket nem sújtja annyira az infláció – és ebbe a körbe vastagon beleértendő az a politikai elit, amely a közpénzekből kapott jövedelmét igyekszik a lehető leginkább adómentessé tenni.

Magyarország csak akkor lábalhat ki a válságból, ha a jelenlegi politikai elit számára kevésbé vonzóvá tesszük az államigazgatást, és ezt egyedül a politikusok jövedelmének drasztikus csökkentésével lehet elérni. A szaktárcák élére szakemberek és nem szakcelebek kellenek.

Jelenleg minél magasabbra kerül valaki, annál több mindenhez ért. Ha ezek magas szakértelmet és teljes embert kívánó feladatok, akkor nem szabad engedni, hogy egyesek halmozzák a pozíciókat. Ha pedig csak dísznek vannak ott, akkor fölösleges túlfizetni őket. A demokrácia lényege, hogy a választópolgárok maguk dönthessék el, mire költik a befizetett adójukat. Ennek érdekében olyan hivatalnokokat alkalmaznak, akik a lehető leghatékonyabban költik a közpénzeket arra, hogy kellemesebb legyen az adófizetők élete.

Lehetetlen helyzet, hogy valaki milliárdok fölött regnál, és nincs büntetőjogi felelőssége. Húsz év alatt egyetlen civil szervezet sem akadt, amelyik kidolgozta volna a politikusok javadalmazásának és elszámoltatásának rendszerét. Valljuk be, ezt az érintettekre bízni naivitás. Lehet sírni, hogy megvezették a társadalmat, de valójában mindenre mi adtunk felhatalmazást – és adunk a jövőben is.

Ezt szívjuk.

 

 

Tegnap, Az Ember, Aki Soha Nem Hazudik, az Európai Parlamentben a következő kijelentést tette: "Az 1949-es kommunista Alkotmány helyett, utolsóként (04:27), utolsóként a volt megszállt országok közül új alkotmányt hoztunk létre". Egymásra tettem az 1949-es és a tavalyi év végéig érvényben lévő Alkotmány szövegét, hogy mindenki láthassa, mi köze van a január 1-től hatályon kívül helyezett Alkotmánynak, az 1949-eshez. 

Röviden ennyi. 

 

 

 Hogyan tovább?

(Forrás: http://justincmcintosh.com/blog/?m=200612 )

Eljött a perc, amikor Nagy Navarro Balázsnak tételesen fel kellene sorolnia, mikor, melyik MTVA-s anyagban kozmetikázták a történéseket. Ez ma már megkerülhetetlen. Három héttel az akció kezdete után ugyanis egyformán felelős az, aki kiadja az utasítást és az, aki végrehajtja a parancsot. Ha közpénzen félretájékoztatják az adófizetőket, az éppen olyan, mint amikor a készülő hídból kilopják az anyagot. Rontja az életminőséget.

Az "éhségsztrájk" így is megmutatta, mennyire megbénítja az állítólagos kétharmadot, amikor valaki láthatóan kiáll, és azt mondja, elég. A december 23-i LMP-s akció, és Nagy Navarro Balázsék demonstrációja egyúttal a jogállam éretlenségét is példázza: a legbugyutább show is sokkal hatékonyabb, mint a törvényes út.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Köztévé, nemzeti tévé vagy független sajtó?

Volt valami sajátos báj abban, ahogy a szilveszteri tüntetésen a hangsúlyosan Csengey Dénesre hivatkozó Nagy Navarro Balázs a nemzeti tévéről vizionált. Nem tudom, érdemes-e túlfizetett újságírókat közpénzen alkalmazni, miközben nem is reménykedhetünk korrekt tájékoztatásban. Az se tiszta, milyen feladatokat kell ellátnia a köztévének, hiszen erről sose folyt valódi társadalmi egyeztetés. Megint úgy költik az adófizetők pénzét, hogy nem kérdezik meg, mire fordíthatják az adókat, és nem számolnak el fillérre a polgároknak.

A köztévét ugyanis az adófizető polgárok tartják el, és a legkevesebb, hogy cserébe olyan műsort kapjanak, amilyet ők akarnak. Ez akkor is igaz, ha a tájékoztatásért és a sajtószabadságért vívott harc nem a közmédiában dől el, hanem az interneten. Az a több ezer ember, aki a saját pénzén és saját eszközeivel nap mint nap híreket tesz közzé, megoszt, kommentál a hálón, sokkal többet tesz a nyilvánosságért, mint a médiában dolgozó bármely közalkalmazott.

 

 (forrás: http://oranges-world.com/the-internet.html)

 

 

A köztévé az internet korában anakronizmus. Ezt semmi se bizonyítja jobban, mint az, hogy karácsonykor az MTV-nek végre sikerült lenyomni a kereskedelmi adókat. Igen, az 1955-ben készült Sissivel.

Célok, eredmények

Nagy Navarro Balázs akciója a köztévé megtisztítására irányul, de valójában sokkal húsbavágóbb kérdést vet fel: érdemes-e évi 77 milliárdot költeni arra, hogy pl. Betlen János készítsen interjút Orbán Viktorral. Bár a sztrájknak december 31-én megpróbáltak szélesebb vetületet adni, igazából MTVA-s belügy. Nagy Navarro Balázs minden bizonnyal azért választotta a Kunigunda útját, mert abban reménykedett, hogy kollégái csatlakoznak hozzá, és a nyilvánosság erejével megszabadulhatnak a kézivezérléstől. Ha az MTVA minden dolgozója mellé áll, és elsötétül a kép, elhallgat a rádió, joggal beszélhetnénk a hiteles köztájékoztatás szándékáról. Ez nem történt meg. És hol van a több száz, tavaly kirúgott újságíró?

Nem arról van szó, hogy a közmédiában dolgozó újságírók szakmailag nem felkészültek. De egy jó újságírónak amellett, hogy tájékozott, problémaérzékeny, és képes tömören, átütően megfogni a lényeget – tartásának is kell lennie. Ha valakit elsősorban egzisztenciális megfontolások vezetnek, az nem hiteles újságíró. Nem az a kérdés, hogy ő mennyire van képben, hanem az, hogyan informálja a társadalmat. Elvégre ezért kapja a fizetését. Közpénzből. Az ő munkaadója nem az MTVA, vagy a kormány, hanem az adófizetők közössége.

(forrás: http://www.facebook.com/photo.php?fbid=2636774241016&set=p.2636774241016&type=1&theater) 

Abszurd krónika

1. Egy újságíró meghamisít egy tudósítást, mire gyorsan kinevezik az MTVA hír- és hírháttér műsorainak, illetve a közéleti és dokumentum műsorok főszerkesztőjévé.

2. A Lomniczi ügy kapcsán kiderül, hogy a közmédiában általános gyakorlat a hírretusálás.

3. Az MTV etikai bizottsága nem reagál, és hallgat a közpénzekből fenntartott médiahatóság is.

4. Az MTVA állítólag lefolytat egy vizsgálatot (ezt az érintettek tagadják), és megnevezik a felelősöket: azokat a dolgozókat, akik felsőbb utasításra kitakarták Lomniczi Zoltánt.

5. Két szakszervezeti vezető „éhségsztrájkba” kezd azért, hogy rúgják ki a kollégáikat – Élő Gábort, Hegedűs Istvánt, Német Zsoltot és Papp Dánielt.

6. Az MTVA helyet biztosít a demonstrációnak, majd megkísérli körbekeríteni az éhségsztrájkolókat, és igyekszik minden lehetséges módon pokollá tenni az életüket. Az éhségsztrájkolókat kordonnal zárják el a szimpatizánsoktól.

7. Az MTVA részben meghátrál: lefokozzák Papp Dánielt és kirúgják Élő Gábort.

8. Rendkívüli felmondással megszüntetik Nagy Navarro Balázs munkaviszonyát.

9. Két országgyűlési képviselő érkezik a helyszínre, akiket a biztonsági őrök beengednek a kordonnal elzárt területre (ez jogszerű, mivel országgyűlési képviselő bármely közintézménybe szabadon bemehet).

10. Megjelenik Iványi Gábor lelkész, akit ebbéli minőségében szintén beengednek a közintézmény területére. Vajon miért?

11. A két országgyűlési képviselő hozzálát, hogy lebontsa a kordont (amihez nincs joguk). Az egyik biztonsági őr megkísérli kicsavarni Lendvai Ildikó kezéből a szerszámot, de kudarcot vall. A szimpatizánsok lebontják a kordont.

12. A köztévé híradójának sikerül elkerülnie az Opera előtt tüntető tömeget, majd az MTVA másnap leveteti a közhíradót kifigurázó videót a netről. Az üzenet egyértelmű: a hírhamisítás belefér a sajtószabadságba, ennek paródiája már nem. Persze még nem tudják, hogy független újságírókkal nem érdemes kikezdeni.

(folyt. köv. holnap)

 

Szó, ami szó, mozgalmas évvége van. A Fidesz eltökélten menetel a maga elé kitűzött irányba, és mindent egy lapra tesz fel: 2014-ben a győztes mindent visz, a veszteseknek nem marad semmilyen alternatíva. Már csak az a kérdés, ki győz, milyen eszközökkel, és mekkora ára lesz mindennek.

 

A tehetséges Orbán mítosza

A magyar politikai közgondolkozásban makacsul tartja magát az a nézet, hogy Orbán Viktor tehetséges politikus. Amennyiben ez alatt a hatalom megszerzésére és megtartására irányuló manővereket értjük, fölösleges vitatkozni a fenti állítással. Innen nézve Hitler vagy Sztálin tehetséges politikus, Al Capone pedig sikeres üzletember volt.

Ha viszont elfogadjuk, hogy a politika célja a súrlódásmentes társadalmi együttélés és az állampolgárok életszínvonalának emelkedése (magyarán: hogy minél többen, minél jobban éljenek), jóval bonyolultabb lesz a képlet. Ebben az esetben ugyanis a kölcsönös előnyök felismerése, és a konszenzusteremtés képessége kiemelt szerepet kap.

Orbán Viktor pályája egyetlen megfigyelésre épül: hogy a tehetséges és értelmes emberek kisebbségben vannak. 1990 és 1994 között e vezérelv eredményeként szorított ki minden gondolkozó embert a Fidesz vezetőségéből, és teremtette meg a maga bázisát. Az akkori liberális szavazótábor viszont nem díjazta a Fidesz átalakulását, ezért a párt a második parlamenti ciklusban áthúzódott a jobboldalra, ahol Orbán módszereit kevésbé finnyásan fogadták.

 

Merre tovább?

A szoclib koalíció kétharmados veresége lehetőséget teremtett Orbán számára, hogy lerakja az általa elképzelt Magyarország alapjait. A választások óta eltelt másfél évben kiderült, hogy az ellenzékben eltöltött nyolc év során a Fidesz csupán egyetlen téren dolgozta ki a hatalomátvételt követő teendőket: hogy hogyan terelheti saját hívei zsebébe a közpénzeket, és zárhat el onnan mindenki mást. Ismét előállt a magyar történelemből jól ismert helyzet: a közpénzek zöme egy szűk rétegnek jut, az adófizetők többsége legfeljebb a politikai elit kegyelméből élhet – és ez hosszabb távon óhatatlanul robbanáshoz vezet.

Magyarországon ma sincs piacgazdaság – nincs piaci verseny, itt a közpénzek tartják el a gazdasági élet szereplőit. Az állam hatalmának kiterjesztése a mindenkori kormány mozgásterének növelését jelenti, ami egyre távolabb löki az országot a piacgazdaságtól, az átláthatóságtól, és attól, hogy a közpénzeket az állampolgárok által megszavazott célokra költsék el.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A nemzeti szabadságharc igazi tétje

Senkit se tévesszen meg a nemzeti együttműködés jelszava, ugyanis Orbán az ellenzéket nem érti a nemzet fogalmába. Számára a nemzet fogalma az a középosztály, amelyik „a hátán cipeli a gazdaságot”, csak éppen azokról feledkezik el, akik megtermelik az éves GDP-t.

Ezért fals a nemzeti szabadságharc jelszava, mert az csupán egy szűk csoport számára hozhat nagyobb mozgásteret: az egyéni szabadságjogokat ma egyedül az EU-tagságunk biztosítja. Az EU által megkövetelt szabályok – amelyek valójában a közpénzek átlátható elköltésére irányulnak – csupán a mindenkori kormány számára jelentenek kényszerzubbonyt. Ha Brüsszel akarata érvényesül, az átlagpolgárnak módja nyílik rá, hogy ellenőrizze, mire fordítják az általa befizetett adót, és jóval szélesebb egyéni szabadságjogokhoz jut, mint amit a nemzeti oldal biztosítani kíván a számára.

 

A jogállamot csak a jogállam mentheti meg

A Fidesz által kiépített rendszer nem hagy kiutat az ellenzéknek. Vagy összefognak, és az új választási rendszernek köszönhetően borítékolható kétharmados választási győzelmet követően kialakítják az összes szereplő számára teret adó jogállami kereteket, vagy elkerülhetetlen lesz a robbanás.

Nem mindegy, hogy a szabadság véres tüntetések után, az utcán, vagy a parlamenti munka, jogi eljárások eredményeként, és a szavazófülkékben születik meg. Az első esetben tovább folytatjuk a rakparttól Recskig, a Köztársaság tértől a 301-es parcelláig tartó ingajáratot.

Összezárt bennünket a történelem: balost, jobbost, rendpártit és liberálist, szlovákot, románt, svábot, szerbet, cigányt és zsidót. Ha ezt végre megértjük, és ahelyett, hogy el akarnánk taposni, megpróbáljuk elviselni egymást, és ki-ki végre a maga dolgával törődik, az is elképzelhető, hogy ez az évtized nem a szaarbaszökkenés időszaka lesz.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

(Fotó: Leni Riefenstahl)

Tudom, hogy egy blogról nem túl szerencsés beleugatni más országok belügyeibe. Szomszédos állam esetén, kisebbségi kérdésben pláne. De azért valljuk be, a szlovák hatóságok lépései akkor se javítják az ember közérzetét, ha nem nemzetiszín ködben látja a világot. Ráadásul a probléma láthatóan dagad, és a lassan formát öltő magyar válaszlépések se segítik a helyzet rendezését. Legfeljebb arra jók, hogy eltereljék a figyelmet valódi gondjainkról, ennek pedig egyenes következménye, hogy magyar állampolgárként még nagyobbat fogunk szívni. A határ mindkét oldalán.

 

A szlovák reakciók már csak azért is túlzók, mert a kelet-európai térségben elég önkényesen rajzolgatták a határokat a huszadik században. Ilyen történelmi háttérrel nem meglepő, ha valakinek kettős (vagy több) kötődése van. Ez nem feltétlenül hátrány, lehetne előny is. Főleg most, hogy belépésünk az EU-ba gyakorlatilag megszüntette a határokat. Persze egyesek addig ügyeskedtek, amíg ismét vicsorogunk egymásra.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Volt egyszer egy népszavazás

Patrubányék kísérlete a magyar állampolgárság megszavaztatására nettó pofára esés volt. Viszont kitartó munkával sikerült belőle egy ordas hazugságot generálni, ami azóta is mérgezi a közéletet. A választópolgárok döntő része – az MSZP kampányától függetlenül – azért utasította el a felvetést, mert nem akartak szavazati jogot adni olyan százezreknek, akik nem itt adóznak. Orbán Viktor sunyi módon lebegtette a kérdést, és ennek volt köszönhető a kudarc. A magyar választópolgárok többségének álláspontja egyértelmű: állampolgárságot igen, szavazati jogot nem.     

 

Az Alaptörvény visszanyal

Ha lefutjuk azt a kört, hogy a szlovákok hülyék, soviniszták, és ott tesznek keresztbe a magyaroknak, ahol lehet, és elgondolkozunk azon, mi válthatott ki ilyen heves reakciót, azért találunk néhány reális okot.

Először is, az Alaptörvényből levezethető, hogy Magyarország nem ismeri el az 1947-es Párizsi békeszerződés érvényességét, hiszen az Alaptörvény kimondja, hogy: „Hazánk 1944. március tizenkilencedikén elveszített állami önrendelkezésének visszaálltát 1990. május másodikától, az első szabadon választott népképviselet megalakulásától számítjuk.” Ezt a szöveget jogi analfabéták alkották és szavazták meg. Január 1-től időzített bombán ülünk.

 Magyarország határai 1944-ben (forrás: http://taneszkozok.hu/uploads/shop/taneszkozok.hu/termek/2743_big.jpg)

 

Az ország közjogi határainak rugalmas tágítását célozza Kövér László álláspontja is, hiszen ő teljes körű szavazati jogot kíván adni a határainkon túl élő magyarságnak.

Aggasztó a rendkívüli helyzet folyamatos lebegtetése, és az ország militarizálására való törekvés a legkülönfélébb ürügyekkel. Semmilyen garanciát nem látok rá, hogy egy sötét, éjfél utáni órán nem csúszik át a sorkötelezettség visszaállítását célzó egyéni képviselői indítvány.

Ha innen nézem, a szlovákok joggal idegesek. Az Orbán kormány ugyanis megteremtette annak jogi feltételeit, hogy ha úgy fordul a helyzet, a legsötétebb forgatókönyv valósuljon meg. Nem azt mondom, hogy ők valósítanák meg, de egész biztos lesz rá jelentkező. Tapasztalatunk van bőven.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

  

 

Dörner Györgynek sikerült felkavarnia az állóvizet. Ez nem semmi, ha meggondoljuk, hogy a Jobbik rendesen izmozott annak érdekében, hogy összejöjjön nekik a témában egy tizedennyire sikeres médiahack. Bár született a tárgyban nagyon jó szakmai elemzés, a reakciók többsége kimerül abban, hogy „Ne legyen újnyilas színház a fővárosban!”, ami – valljuk be – édeskevés.

Dörner Györgyöt nyilasozzák, nácizzák, csak éppen nem látom, melyik kijelentésével vívta ki magának ezt a jelzőt. Pedig a net nem felejt. Csurka más kérdés, de őt se nyilasoznám le – inkább megélhetési antiszemita, de ő sok minden volt már életében. Valójában nem is ők az érdekesek, hanem az, hogy Tarlós István miért Dörner György pályázatát fogadta el.

Aki követte a főpolgármester pályafutását, azt nem lepte meg a döntés. A Jobbik a budapesti közgyűlésben több, mint 10%-kal képviselteti magát, míg a fővárosban száz színház működik. Ha a jobbikos szavazókat ugyanolyan jogú adófizetőknek tartjuk, mint bármely más állampolgárt, akkor logikus lépés, hogy legyen egy olyan fővárosi színház, ahol az ő szájízüknek megfelelő darabokat játszanak. Persze lehet követelni, hogy „ordas eszméket” ne közpénzen fenntartott intézményekben hirdessenek, csakhogy ezen az alapon a parlamentet is bezárhatnánk. Tetszik, nem tetszik, a Jobbik és a MIÉP törvényesen működő politikai alakulat, ráadásul az előbbi képviselői közpénzekből hintik az igét az országgyűlésben, sőt az Európai Parlamentben is. Megjegyzem, Dörner nem valamelyik liberális színházigazgatót váltotta fel – holott az SZDSZ gyakorlatilag eltűnt a politikai palettáról.

Az egymástól eltérő igények kényes egyensúlyának rendszerét működtető főpolgármester ismét jelesre vizsgázott. Biztosra vehetjük, hogy a szélső jobbnak tett szívesség ellenértékét adott pillanatban be fogja hajtani. Lehet azon sopánkodni, hogy Tarlós István politikai döntést hozott, csakhogy ő azért van ott, hogy politikai döntéseket hozzon. Most komolyan: akad bárki, aki szakmai döntést várt tőle? Annyit se ért a színházhoz, mint Dávid Ibolya a focihoz – és nem is az a dolga.

Viszont Tarlós István, a demokratikus politikus csúfosan megbukott.

Egyfelől mert Budapest főpolgármestereként „az előadó-művészeti szervezetek támogatásáról és sajátos foglalkoztatási szabályairól szóló 2008. évi XCIX. törvény előírásainak megfelelően, valamint  a Fővárosi Önkormányzat vagyonáról, a vagyontárgyak feletti tulajdonosi jogok gyakorlásáról szóló 75/2007.(XII.28.) Főv. Kgy. rendelet 52. § (2) bekezdése szerint – a társaság legfőbb szervének hatáskörében eljárva” hirdetett pályázatot az Új Színház igazgatói posztjának betöltésére. Ebbe nem férhet semmiféle háttéralku, márpedig Dörner György pályázatának színvonala alapján joggal feltételezhető, hogy ő már az általa leadott „szakanyag” benyújtásakor tudta, le van zsírozva a dolog. Viszont ebben az esetben a pályázat adminisztrálására, elbírálására az adófizetők pénzéből egyetlen munkaórát se szabad pazarolni. Ez a törvényalkotó szándékának látványos semmibe vétele – még arra se vették a fáradságot, hogy megírassanak valakivel egy szakmailag elfogadható pályázatot.

Főpolgármesterünk úgy tűnik, elfelejtette, hogy az Új Színház közpénzekből működik. Ez azt jelenti, hogy fillérre el kell számolniuk mindennel. Ha Tarlós István tudni akarja, mire fogják költeni az adófizetők pénzét, akkor a pályázatban elsősorban részletes pénzügyi tervet kellene kérnie. Dörner György dolgozata ennek érintőlegesen se felel meg – hacsak azt nem vesszük, hogy a közpénzekhez sajátosan viszonyuló Csurka Istvánt akarja kinevezni intendánsnak.

Tarlós István a mi pénzünkkel gazdálkodik. Hogy milyen szellemiségű lesz az Új Színház repertoárja, az lehet a budapesti szavazópolgárok politikai irányultságának függvénye. Hogy a főpolgármester kikre bízza a befizetett adónkat, és hogy nagyítóval nézi-e át az általuk vezetett intézmény költségvetését, az nem. Egyébként bármely EU-s pályázat esetén két, egymástól független bíráló értékelését kapja a pályázó – a pályázat megnyerésének vagy elutasításának indoklása ugyanis nem kegy, hanem az átláthatóság biztosítéka.

Tarlós István mindezt nem érti, és valójában ez a legnagyobb baj Dörner György kinevezésének ügyében. 

 

A magyar demokráciát nem a Fidesz bontja le. A magyar demokrácia meg sem született. Ezért nem vált ki általános tiltakozást az utóbbi húsz év intézményrendszerének felszámolása. A Fidesz csupán eltakarítja a magyarországi hatalomgyakorlás mechanizmusai elé húzott paravánt, és nyilvánvalóvá teszi, hol élünk. Ez legfeljebb a demokratikus intézményrendszernek becézett Patyomkin-falu lakóit rendíti meg – igaz, őket nagyon, hiszen az egzisztenciájukat számolja fel.

A társadalmi szerződés

A rendszerváltáskor hallgatólagos megállapodás született a politikai elit és a társadalom között: bizonyos elemi szabadságjogokért, illetve a szívüknek kedves szólamokért cserébe a választópolgárok nem firtatják, hogyan osztják el a közpénzeket. Felnőtt egy politikus nemzedék, amelyik egyáltalán nem érti a közszolgálat, közintézmény, köztisztviselő és közpénz fogalmát. Persze a társadalom maga sem érti, és még a szakértők is hajlamosak összekeverni a demokratikus intézményrendszert a demokrácia lényegével. Most drágán megfizetünk ezért. Mindannyian.

Alapok

A demokrácia polgári találmány. Alapvetően a pénzről szól. Demokráciában a szavazópolgárok döntik el, hogy mi legyen a befizetett adójukkal. A választási programok a közpénzek elosztásáról szólnak, a mindenkori kormány pedig fillérre elszámol a beszedett adóval. A demokratikus intézményrendszer, a jogállam, a hatalmi ágak megosztása, stb. alapvetően a közpénzek felhasználásának ellenőrzését biztosítja.

A hatalomgyakorlás mai logikája 

Magyarországon a szabad választás lehetősége nem tartozik a kiemelt értékek közé. Ebből a szempontból még mindig hadigazdaságban élünk. Az ország nagy részén nincs igazi kínálat. Egy iskola van, egy-két orvos, közért, étterem, benzinkút, festő, asztalos, ács, állatorvos, stb. Legfeljebb jogászból és kocsmából találni többet. Vidéken az egyes szakmák sok esetben ugyanúgy öröklődnek apáról-fiúra, mint a céhrendszerben.

Aki így nőtt fel, abba beleivódtak bizonyos reflexek: a kialakult hatalmi mechanizmusok elfogadása, az elfoglalt pozíció feltétlen tisztelete, a konkurencia kíméletlen eltaposása. Az erősebb kutya baszik – oszt’ jónapot. A Fidesz ezt a brutális logikát alkalmazza az országos politikában is. Az állam ő, és ha sikerül kialakítania közpénzen a maga vazallusi rendszerét, akkor hosszú évekre bebetonozta magát, hiszen senki se harap bele a kézbe, amely enni ad neki. A kormány ezért próbál minél több területet állami irányítás alá vonni. Fel sem merül benne, hogy ellenzékben is van élet, és nem is törekszik rá, hogy lehessen.

A demokrácia esélye

Ahhoz, hogy Magyarországon valódi demokrácia születhessen, a minimumra kell csökkenteni az állam befolyását, átláthatóvá kell tenni a döntési mechanizmusokat és a közpénzek felhasználását. Ahol közpénzeket költünk, ott nem lehetnek üzleti titkok. Aki ezt nem fogadja el, az nem vesz részt közberuházásban. Ha a gazdaságban döntően piaci viszonyok érvényesülnek, ez a szemlélet megjelenik a politikában is – és ez alatt nem 8-10 oligarcha és a kormány közti mutyit értem.

A jelenlegi politikai környezet nem azoknak kedvez, akik hivatali megbízásként fogják fel a kormányzást. Ha nem akarjuk, hogy olyan típusú emberek képviseljenek, akik ma, akkor el kell érni, hogy számukra ne legyen vonzó a politika világa.

Ennek első lépése, hogy ne az alkalmazottak (képviselők) határozzák meg a saját fizetésüket, hanem a megbízók (választók). A második, hogy a közpénzek (az adófizetők vagyonának) lenyúlása a legsúlyosabban szankcionált bűncselekmények közé számítson.

Mindezt naivitás lenne bármely hatalmon lévő parlamenti erőtől várni. Az utóbbi húsz év során a parlamenti párbeszéd a konszenzus helyett egyre inkább a diktátumok irányába ment. De világos törvényeket el lehet fogadtatni népszavazással. És ezt az üzenetet – hogy ránk költsék a saját pénzünket – mindenki megérti majd.

Aki először meglépi, az lesz a befutó.

 

 

 

Néhány fontos gondolat elhangzott szombaton, a Kossuth téren. Egyébként nem politikai rendezvény volt – mármint a szónak abban az értelmében, amit nálunk politikának neveznek –, bár kétségkívül történt erre kísérlet. Azzal sem tudok egyetérteni, hogy a rendezők kiléptek volna az érdekérvényesítés hagyományos kereteiből. Ez a szakszervezeti vezetők klasszikus szerepköre.

 

Ha a hatalom látványosan nem akar szóba állni az érdekvédelmi szervezetekkel, miközben súlyosan csorbítja a munkavállalók eddig kivívott jogait, és a sztrájkjogot is megvonja tőlük, akkor a szakszervezetek számára nem marad más lehetőség, mint az utcai politizálás. Amennyiben ez sem segít, a kormány által sikeresen egységfrontba kényszerített szakszervezeteknek egyetlen esélye lesz: az egész országot megbénító, általános sztrájk, amin az se fog segíteni, ha ezúttal történetesen közlekednek a vonatok. És ettől a perctől kezdve a munkavállalóknak ki kell tartaniuk a végsőkig, hiszen ha visszalépnek, a várható retorzió ott lebeg mindnyájuk feje fölött.

 

Minden tiszteletem Orbán Viktor stratégiai főtanácsadójáé, de ezt most nagyon elszúrta. Persze, mit várjon az ember egy vívómestertől. Eddig még ment a szekér, hiszen a munka nagyját az MSZP-SZDSZ elvégezte, legfeljebb egy-két karaktergyilkosságra kellett összpontosítani, amihez Muszasi valóban kitűnő megoldásokat ad. Csupán az a gond, hogy Muszasi sose vezetett hadsereget – kétségkívül legendás kardforgató volt, de csak párbajokat vívott. Bár könyve valóban tartalmaz olyan kitételt, hogy egy hadsereggel ugyanúgy kell küzdeni, mintha sorozatos párharcokat vívna az ember – csak úgy kell mozogni, hogy sorba rendeződjenek, és akkor egyesével le lehet vágni őket –, ezt még senki se tesztelte sikerrel a gyakorlatban. A FIDESZ-nek valóban sikerült egy vonalba rendezni a szakszervezeteket, de ez nem libasor, hanem arcvonal.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

(© Pedro Luis Raota)

Amennyiben persze a demokratikus politizálás valódi tartalmát nézem, a szombati rendezvény politikai megmozdulás volt. A FIDESZ ugyanis, a többi politikai párttal egyetemben, folyamatos szereptévesztésben van. Ők nem valamiféle felsőbb hatalomtól kaptak megbízatást, hogy kormányozzák az országot, és ezen az se változtat, ha Erdő Pétert pápává választják, és ebbéli minőségében kijelenti, hogy a parlamenti többség kétharmada nem e világról való.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A kormány alapvetően a befizetett adókkal gazdálkodik, és az a helyzet, hogy jelenleg mi dobjuk össze a lét. Ebből a szempontból mindegy, milyen leosztásban kerül a pénz az államkasszába, mert érték csak munka révén keletkezik, és ezt az értéket a dolgozók termelik meg. Persze lehet szép lózungokat szavalni a munka alapú társadalomról, csak aki már hozott létre értéket életében, az tudja, hogy néhány város eladósítása talán jövedelmező, de nem nevezhető termelőmunkának.

A fiúk a téren tudják, hogy a kormány és a képviselők ugyanolyan alkalmazottak, mint ők. Nem akarnak mást, csak hogy fusizás helyett a megbízóiknak dolgozzanak. Az átlag választópolgárnak teljesen mindegy, ki kormányoz, ha látja, hogy az akár nagyon szűkös költségvetési keretet őrá költik.

Ha nem, keres más közmunkásokat.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Most, hogy lecsengett a józsefvárosi népszavazás, az egyik fél annak örül, hogy elhasalt a Fidesz-kampány, a másik meg annak, hogy a szavazásra jogosultak mintegy 15%-a nem akar hajléktalant látni a környéken. Mindenki lelkesen veregeti a saját vállát, miközben Pintér Sándor nekigyürkőzik a rendteremtésnek.

Április óta rendelet tiltja a fővárosban, hogy bárki „életvitelszerű lakhatás céljára használja a közterületet”.  A szabálysértőket 50 000 Ft bírsággal sújthatják. Ebből persze az életvitelszerűen a legszebb. Gondolom, hobbiból lehet.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 ©  Horváth Dávid

Ha a hajléktalanoknak lenne napi 50 000 Ft-ja, vélhetőleg nem az utcán laknának. A rendelet már él, az új hajléktalanszállók viszont még csak nyilatkozatokban léteznek.

Igaz, a már meglévő szállókba se szívesen mennek a hajléktalanok, mert ott lopnak. Ahhoz, hogy megakadályozzák a hajléktalanbűnözést (© Tarlós István) tágas, számzárral ellátott szekrények, és bekamerázott csomagmegőrzők kellenek.

Pintér Sándor felhívta a figyelmet arra, hogy ma egy hajléktalan ellátására havi 99 000 Ft-ot költ az állam, miközben a minimálbér 78 000 Ft, és a közmunkások 57 000 Ft-ot kapnak. Ez rendben is lenne, de

 

- azt a bizonyos napi 3300 Ft-ot nem a hajléktalan kezébe nyomják, hogy vegyen rajta, amit akar,

- és ha már a számoknál tartunk, a börtönbe zárt hajléktalan havi 270 000 Ft-jába kerül az államnak.

 

Persze oka van a fokozódó hatósági szigornak is. A magánbörtön nem rossz üzlet, ráadásul a „foglalkoztatott” raboknak csupán a mindenkori minimálbér egyharmadát kell kifizetni. Szóval valaki megint piszok jól jár, miközben az eddigi összeg közel 300%-át akarják költeni a problémára. A számlát most is az adófizetők állják.

Jelzem, ezzel a megoldással már másutt is kísérleteztek. A 19. század végén az Egyesült Államokban bebörtönözték a csavargókat. Jack London, aki hobbiból járta be csavargóként Amerikát Országúton című visszaemlékezésében ez irányú tapasztalatait is megírja. Fájdalommal kell tudatnom Kocsis, Pintér és Tarlós urakkal: a módszer nem vált be, úgyhogy talán valami mással kéne kísérletezni. Példának okáért olyan hajléktalanszállókkal, amelyeket a hajléktalanok szívesen vesznek igénybe. Mert senki se él az utcán, ha nem muszáj. Munkát is lehetne adni a hajléktalanoknak, olyan cégeknél, amelyek közterületet foglalnak el. Mondjuk a MAHÍR-nál. Vagy árulhatnának BKV jegyet. Lehetnének parkolási ellenőrök. De gondolom, Tarlós István vagy Kocsis Máté csapatának ezer jobb ötlete lehet. Mint mondjuk, a 30 milliós népszavazásra kiírt kérdések, amelyek a szavazásra jogosultak alig 15%-át mozgatták meg.

Forrás: http://www.kocsismate.hu/index.php?pid=1&h_id=159

Bár, ha máshonnan nézem, alig 3251 Ft-ba került fejenként az eredmény. Kevesebb, mint egy hajléktalan aznapi ellátása. És mi ez ahhoz képest, hogy a Józsefvárosi Önkormányzat 6 képviselője havi másfél millióért ad tanácsot a Kesztyűgyár Közösség Háznak?

A bolondnak is megérte.

 

 

A házszabály megsértése miatt kitiltották az Index és az Origo fotósait az országházból. Mielőtt bárki hörögni kezdene, hogy „fújfidesz” meg „patásorbán”, szögezzük le, hogy egy többéves folyamat újabb állomásáról van szó. 1998 óta a tévétársaságok nem készíthetnek saját felvételeket az ülésteremben, és ezen a helyzeten a (szabad)demokratikus jogainkat oly lelkesen védelmező társaság a rendelkezésére álló nyolc évben csak annyit változtatott, hogy a folyosókról is eltakarították a törvénysértő politikusokról kínos képsorokat közlő operatőröket.

Év elején a büfé környékén ólálkodó sajtóhiénákat száműzték az emeleti karzatra, így készült az Orbán beszéd fotója. Bocs, visszanyalt a fagyi.

Értem én, hogy az országmentés nehéz munkájában fáradozó képviselőknek annyira hiányzik a szimatoló sajtómunkás, mint Vona Gábornak az, hogy szerenádot adjon az ablaka alatt a 100 tagú cigányzenekar. Csak az a gond a házszabállyal, ami a képviselők jogállásával, javadalmazásával, stb. is: hogy az érintettek döntenek minderről, és mi álljuk a cechet.

Az a parlamenti közmunkás, aki nehezményezi, hogy újságolvasás, netezés, pornónézegetés, keresztrejtvényfejtés, alvás közben kapták lencsevégre az ülésteremben, a mi pénzünkön teszi mindezt. Munkaidőben. Ha valamelyik magáncégnél kapják ilyesmin, nem a szerződés (ciklus) lejártakor repül, hanem azonnal. Lehet rühellni, amikor a sajtó vegzálja az embert, de javaslom minden képviselőnek, hogy ilyenkor gondoljon erre: „A főnök hivat.”

Szónokolhat bárki országvezetésről, országmentésről, háborúról, stb. de ne felejtsük el, hogy a kormányzás és törvényhozás kőkemény napi munka. Az adófizetők által megbízott hivatalnokoknak az a dolga, hogy a lehető legtöbb ember számára a lehető legjobb feltételeket teremtsék meg az adott helyzetben. Ha innen nézem, az adófizetőkre tartozik, hogy nyolc évi alapos felkészülés után milyen kétségbeesett ötletelés előzi meg a döntéseket. Nem kell az újságírókat sehonnan kitiltani, fenyegetni, szankcionálni.

Ők csak a munkájukat végzik.

 

 

Akárhonnan nézem: Kertész Ákos belefingott a nulláslisztbe.

Maga a nyílt levél valójában nem érdekes. Mindenkinek joga van a szabad véleménynyilvánításhoz, Kertész Ákosnak is.

Az írásból kiderül, hogy a szerzőnek nem a rasszizmussal van baja, hanem az antiszemitizmussal. Annak, amit ír, semmi köze a baloldalisághoz vagy a humanizmushoz. A józan észhez se. Hírértéke is csak annyi, hogy Kertész Ákosnak sikerült leküzdenie magát a cigányozó-zsidózó sajtómunkások színvonalára.

A jobbik persze azonnal lecsapott a cikkre. Nem mintha bármilyen erkölcsi alapjuk lenne számon kérni Kertész Ákos szavait, de hülyék lennének kihagyni ezt a ziccert. Ami jóval kínosabb, hogy a ballib oldalon rögtön akadtak, akik a megtámadott védelmére keltek. Megélhetési zsidók és megélhetési rasszisták csatáznak. Pazar.

Van egy rossz hírem: Kertész Ákos nyílt levele védhetetlen. Persze meg lehet próbálni elsikálni a dolgot, és üdvözült képpel szaglászni a szart, mintha tubarózsa lenne, csakhogy

 

a) a jobboldal ebben lényegesen jobb. Részint mert vastagabb a bőrük, részint mert még nem volt negyven évünk, hogy megunjuk a képüket, retorikájukat, stb. Persze, tenyérbe mászók, de közel sem annyira…

b) Következésképpen a pofátlan szerecsenmosdatásnak nem az az alternatívája, hogy más előjellel tesszük ugyanezt. Mert az nem alternatíva. (Lásd negyven év, stb. Meg különben is).

 

A magát ballib sajtónak tartó tollforgatóknak el kéne küldeni Kertész Ákost oda ahova való, és vele együtt hosszú, tömött sorban Gyurcsány Ferencet, Hiller Istvánt, Szanyi kapitányt, Puch Lászlót, Mesterházy Attilát, Lamperth Mónikát, Kiss Pétert, Szekeres Imrét meg az egész kontraszelektált bagázst, és baloldali, humanista alapon értelmes megoldásokat keresni a problémákra.

Különben három év múlva jajonghatnak Orbán újabb győzelme miatt.