Ezer helyen. Most nem a mindenki által ismert fekete lyukakra gondolok, mint a BKV, a MÁV, a látványsportok, az egészségügy vagy az egyházak. És nem az a legnagyobb baj, hogy az egykulcsos adó onnan vesz el, ahonnan alig van mit – elvégre a társadalmi szolidaritás elve nincs kőbe vésve.

 Lázár János igazsága

Lázár János bizonyos elveket meglepő következetességgel képvisel. Szerinte a tehetség és a kitartó tevékenykedés bizonyos előjogokat teremt: ne feledjük, ő még a lézerblokkolóját is közpénzből akarta finanszíroztatni. Úgy gondolja, megérdemelten kapta a fizetését, amikor 1,6 milliárdot nyertek az ERSTÉ-vel kötött üzleten, de mikor 23 milliárdra nőtt Hódmezővásárhely adóssága, nem jutott eszébe, hogy a város polgárainak adójából kapott jövedelmét a veszteség arányában csökkentsék.

És ez az a pont, ahol megdöccen a politikai elit logikája. A politikusokat mindig nagyon jól meg kell fizetni. Természetesen csak azért, hogy ne lehessen megvesztegetni őket – és ezt képesek rezzenéstelen arccal a képünkbe mondani. Azért beszédes, hogy nemrég két olyan polgármester is akadt, aki elfelejtette bevallani polgármesteri fizetését, amitől óhatatlanul az a benyomása támad az embernek, hogy valójában nem ebből élnek. Sőt, elhanyagolható tétel a jövedelmükben.

Az érinthetetlenek

Jelenlegi bajaink egy része a pártfinanszírozásból fakad. Nem csak arról van szó, hogy a politikai elitet nem érintik a társadalom többségének mindennapi problémái – bár a közteherviselésről nem tudnék a helyükben ilyen könnyedén beszélni. A politikusok közpénzekből, azaz a választópolgárok adójából szerzett jövedelme és az átlagfizetések közt egyre szélesedő szakadék tátong.

A politikába ellenőrizetlenül döntött közpénz döbbenetes mértékű kontraszelekciót eredményezett. Ma csupa olyan ember nyüzsög a magyar politikai életben, aki képességei és munkamorálja révén egyetlen más területen se tehetne szert ekkora jövedelemre. Ők kíméletlenül elmartak mindenkit, aki ért valamihez – ugyanis aki meg tud élni a szakmájából, nem áll be tülekedni ezek közé. A jó szakember pánikszerűen menekül ebből a közegből, ami a tehetséget a kíméletlenség és gátlástalanság szinonimájaként értelmezi. Nézzünk végig a politikusainkon és az országon: a látvány önmagáért beszél.

A befizetett adónkból luxuskörülmények közt tartjuk el a jelenünket és a jövőnket megfojtó sáskahadat. És a jelenlegi pártfinanszírozásnak köszönhetően teljesen mindegy, ki kerül hatalomra. Nem számít, ki melyik „oldalon” áll, legfeljebb a jelszavaik különböznek.

Adó/politika

Az egykulcsos adó akár gazdasági föllendülést is eredményezhetne egy protestáns etikájú, puritán országban. Ott, ahol az állam szerepe minimális. Nálunk viszont nem a piac diktál, hanem a fenntarthatatlanul nagyra nőtt államszervezet. Állami megrendelések nélkül senkiből se lehet a gazdasági élet jelentős szereplője. Magyarországon nem a termelésbe forgatják vissza a profitot.

Álszent dolog arra hivatkozni, hogy az egykulcsos adó révén megmaradt extrajövedelem fellendíti a magyar gazdaságot. A politikai-gazdasági elit nem hazai termékekre költi a pénzét: ebből a pénzből külföldi luxuscikkek, külföldi utazások, külföldön szerzett diplomák lesznek. Az egykulcsos adó egyetlen eredménye, hogy a tehetőseket nem sújtja annyira az infláció – és ebbe a körbe vastagon beleértendő az a politikai elit, amely a közpénzekből kapott jövedelmét igyekszik a lehető leginkább adómentessé tenni.

Magyarország csak akkor lábalhat ki a válságból, ha a jelenlegi politikai elit számára kevésbé vonzóvá tesszük az államigazgatást, és ezt egyedül a politikusok jövedelmének drasztikus csökkentésével lehet elérni. A szaktárcák élére szakemberek és nem szakcelebek kellenek.

Jelenleg minél magasabbra kerül valaki, annál több mindenhez ért. Ha ezek magas szakértelmet és teljes embert kívánó feladatok, akkor nem szabad engedni, hogy egyesek halmozzák a pozíciókat. Ha pedig csak dísznek vannak ott, akkor fölösleges túlfizetni őket. A demokrácia lényege, hogy a választópolgárok maguk dönthessék el, mire költik a befizetett adójukat. Ennek érdekében olyan hivatalnokokat alkalmaznak, akik a lehető leghatékonyabban költik a közpénzeket arra, hogy kellemesebb legyen az adófizetők élete.

Lehetetlen helyzet, hogy valaki milliárdok fölött regnál, és nincs büntetőjogi felelőssége. Húsz év alatt egyetlen civil szervezet sem akadt, amelyik kidolgozta volna a politikusok javadalmazásának és elszámoltatásának rendszerét. Valljuk be, ezt az érintettekre bízni naivitás. Lehet sírni, hogy megvezették a társadalmat, de valójában mindenre mi adtunk felhatalmazást – és adunk a jövőben is.

Ezt szívjuk.