Szó, ami szó, mozgalmas évvége van. A Fidesz eltökélten menetel a maga elé kitűzött irányba, és mindent egy lapra tesz fel: 2014-ben a győztes mindent visz, a veszteseknek nem marad semmilyen alternatíva. Már csak az a kérdés, ki győz, milyen eszközökkel, és mekkora ára lesz mindennek.

A tehetséges Orbán mítosza

A magyar politikai közgondolkozásban makacsul tartja magát az a nézet, hogy Orbán Viktor tehetséges politikus. Amennyiben ez alatt a hatalom megszerzésére és megtartására irányuló manővereket értjük, fölösleges vitatkozni a fenti állítással. Innen nézve Hitler vagy Sztálin tehetséges politikus, Al Capone pedig sikeres üzletember volt.

Ha viszont elfogadjuk, hogy a politika célja a súrlódásmentes társadalmi együttélés és az állampolgárok életszínvonalának emelkedése (magyarán: hogy minél többen, minél jobban éljenek), jóval bonyolultabb lesz a képlet. Ebben az esetben ugyanis a kölcsönös előnyök felismerése, és a konszenzusteremtés képessége kiemelt szerepet kap.

Orbán Viktor pályája egyetlen megfigyelésre épül: hogy a tehetséges és értelmes emberek kisebbségben vannak. 1990 és 1994 között e vezérelv eredményeként szorított ki minden gondolkozó embert a Fidesz vezetőségéből, és teremtette meg a maga bázisát. Az akkori liberális szavazótábor viszont nem díjazta a Fidesz átalakulását, ezért a párt a második parlamenti ciklusban áthúzódott a jobboldalra, ahol Orbán módszereit kevésbé finnyásan fogadták.

Merre tovább?

A szoclib koalíció kétharmados veresége lehetőséget teremtett Orbán számára, hogy lerakja az általa elképzelt Magyarország alapjait. A választások óta eltelt másfél évben kiderült, hogy az ellenzékben eltöltött nyolc év során a Fidesz csupán egyetlen téren dolgozta ki a hatalomátvételt követő teendőket: hogy hogyan terelheti saját hívei zsebébe a közpénzeket, és zárhat el onnan mindenki mást. Ismét előállt a magyar történelemből jól ismert helyzet: a közpénzek zöme egy szűk rétegnek jut, az adófizetők többsége legfeljebb a politikai elit kegyelméből élhet – és ez hosszabb távon óhatatlanul robbanáshoz vezet.

Magyarországon ma sincs piacgazdaság – nincs piaci verseny, itt a közpénzek tartják el a gazdasági élet szereplőit. Az állam hatalmának kiterjesztése a mindenkori kormány mozgásterének növelését jelenti, ami egyre távolabb löki az országot a piacgazdaságtól, az átláthatóságtól, és attól, hogy a közpénzeket az állampolgárok által megszavazott célokra költsék el.

A nemzeti szabadságharc igazi tétje

Senkit se tévesszen meg a nemzeti együttműködés jelszava, ugyanis Orbán az ellenzéket nem érti a nemzet fogalmába. Számára a nemzet fogalma az a középosztály, amelyik „a hátán cipeli a gazdaságot”, csak éppen azokról feledkezik el, akik megtermelik az éves GDP-t.

Ezért fals a nemzeti szabadságharc jelszava, mert az csupán egy szűk csoport számára hozhat nagyobb mozgásteret: az egyéni szabadságjogokat ma egyedül az EU-tagságunk biztosítja. Az EU által megkövetelt szabályok – amelyek valójában a közpénzek átlátható elköltésére irányulnak – csupán a mindenkori kormány számára jelentenek kényszerzubbonyt. Ha Brüsszel akarata érvényesül, az átlagpolgárnak módja nyílik rá, hogy ellenőrizze, mire fordítják az általa befizetett adót, és jóval szélesebb egyéni szabadságjogokhoz jut, mint amit a nemzeti oldal biztosítani kíván a számára.

A jogállamot csak a jogállam mentheti meg

A Fidesz által kiépített rendszer nem hagy kiutat az ellenzéknek. Vagy összefognak, és az új választási rendszernek köszönhetően borítékolható kétharmados választási győzelmet követően kialakítják az összes szereplő számára teret adó jogállami kereteket, vagy elkerülhetetlen lesz a robbanás.

Nem mindegy, hogy a szabadság véres tüntetések után, az utcán, vagy a parlamenti munka, jogi eljárások eredményeként, és a szavazófülkékben születik meg. Az első esetben tovább folytatjuk a rakparttól Recskig, a Köztársaság tértől a 301-es parcelláig tartó ingajáratot.

Összezárt bennünket a történelem: balost, jobbost, rendpártit és liberálist, szlovákot, románt, svábot, szerbet, cigányt és zsidót. Ha ezt végre megértjük, és ahelyett, hogy el akarnánk taposni, megpróbáljuk elviselni egymást, és ki-ki végre a maga dolgával törődik, az is elképzelhető, hogy ez az évtized nem a szaarbaszökkenés időszaka lesz.

(Fotó: Leni Riefenstahl)