Néhány fontos gondolat elhangzott szombaton, a Kossuth téren. Egyébként nem politikai rendezvény volt – mármint a szónak abban az értelmében, amit nálunk politikának neveznek –, bár kétségkívül történt erre kísérlet. Azzal sem tudok egyetérteni, hogy a rendezők kiléptek volna az érdekérvényesítés hagyományos kereteiből. Ez a szakszervezeti vezetők klasszikus szerepköre.
Ha a hatalom látványosan nem akar szóba állni az érdekvédelmi szervezetekkel, miközben súlyosan csorbítja a munkavállalók eddig kivívott jogait, és a sztrájkjogot is megvonja tőlük, akkor a szakszervezetek számára nem marad más lehetőség, mint az utcai politizálás. Amennyiben ez sem segít, a kormány által sikeresen egységfrontba kényszerített szakszervezeteknek egyetlen esélye lesz: az egész országot megbénító, általános sztrájk, amin az se fog segíteni, ha ezúttal történetesen közlekednek a vonatok. És ettől a perctől kezdve a munkavállalóknak ki kell tartaniuk a végsőkig, hiszen ha visszalépnek, a várható retorzió ott lebeg mindnyájuk feje fölött.
Minden tiszteletem Orbán Viktor stratégiai főtanácsadójáé, de ezt most nagyon elszúrta. Persze, mit várjon az ember egy vívómestertől. Eddig még ment a szekér, hiszen a munka nagyját az MSZP-SZDSZ elvégezte, legfeljebb egy-két karaktergyilkosságra kellett összpontosítani, amihez Muszasi valóban kitűnő megoldásokat ad. Csupán az a gond, hogy Muszasi sose vezetett hadsereget – kétségkívül legendás kardforgató volt, de csak párbajokat vívott. Bár könyve valóban tartalmaz olyan kitételt, hogy egy hadsereggel ugyanúgy kell küzdeni, mintha sorozatos párharcokat vívna az ember – csak úgy kell mozogni, hogy sorba rendeződjenek, és akkor egyesével le lehet vágni őket –, ezt még senki se tesztelte sikerrel a gyakorlatban. A FIDESZ-nek valóban sikerült egy vonalba rendezni a szakszervezeteket, de ez nem libasor, hanem arcvonal.
.jpg)
(© Pedro Luis Raota)
Amennyiben persze a demokratikus politizálás valódi tartalmát nézem, a szombati rendezvény politikai megmozdulás volt. A FIDESZ ugyanis, a többi politikai párttal egyetemben, folyamatos szereptévesztésben van. Ők nem valamiféle felsőbb hatalomtól kaptak megbízatást, hogy kormányozzák az országot, és ezen az se változtat, ha Erdő Pétert pápává választják, és ebbéli minőségében kijelenti, hogy a parlamenti többség kétharmada nem e világról való.
A kormány alapvetően a befizetett adókkal gazdálkodik, és az a helyzet, hogy jelenleg mi dobjuk össze a lét. Ebből a szempontból mindegy, milyen leosztásban kerül a pénz az államkasszába, mert érték csak munka révén keletkezik, és ezt az értéket a dolgozók termelik meg. Persze lehet szép lózungokat szavalni a munka alapú társadalomról, csak aki már hozott létre értéket életében, az tudja, hogy néhány város eladósítása talán jövedelmező, de nem nevezhető termelőmunkának.
A fiúk a téren tudják, hogy a kormány és a képviselők ugyanolyan alkalmazottak, mint ők. Nem akarnak mást, csak hogy fusizás helyett a megbízóiknak dolgozzanak. Az átlag választópolgárnak teljesen mindegy, ki kormányoz, ha látja, hogy az akár nagyon szűkös költségvetési keretet őrá költik.
Ha nem, keres más közmunkásokat.
